Karácsony Gergely főpolgármester október 23-i ünnepi beszéde

Ma sem akarhatunk, ma sem kívánhatunk mást magunknak. Csak, hogy ha már olyan kevés jutott belőle nekünk, magyaroknak, akkor vegyük észre, mi teszi naggyá, mi teszi dicsővé, és dicsőségében megkérdőjelezhetetlenné ezeket az ünnepeinket. Október 23-át kétszeresen is. Az 1956-ost és a 89-est is. Hiszen október 23-án már kétszer mutatkozott meg jobbik énünk, legszebbik képességünk. Az, hogy az ezer és egy különbségünk – a származásunk és a neveltetésünk, a hitünk és a világnézetünk – ellenére, összeköt bennünket valami sokkal erősebb: a haza és a szabadság szeretete.

Márpedig, egy év után újra ki kell mondanom: a szabadságot és a hazát nem lehet egymás ellenében szeretni. Mert azzal felszámolnánk mindkettőt. A hazát, mint sorsközösséget, és a szabadságot, amely – Bibó István szavaival – ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.

Hiszem, hogy úgy van az, ahogy Bibó szól a szabadságszerető emberről: „minden közügyben meggyőződése szerint vall színt: fenyegetéstől meg nem ijed, hízelgésnek be nem dől, s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy előnyért el nem adja".

Ha ehhez tartjuk magunkat, azzal emlékezünk méltón 1956 hőseire és 1989 reményeire. A méltó emlékezéshez, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a hősök tiszteletéhez és a remények – az ő reményeik - fel nem adásához az is szükségeltetik, hogy képesek legyünk részleteiben megismerni az örökséget, amit ránk hagytak.

Ezért is szenteli az idei ünnepet a Fővárosi Önkormányzat a pesti nők emlékének. Mert a forradalom eseményeit feldolgozó megemlékezések, tanulmányok, szakmunkák eddig fájóan keveset szóltak a nők szerepéről.

Pedig tudjuk, ha máshonnan nem, hát jelen idejű tapasztalatainkból, hogy a nők szerepvállalása, áldozathozatala nélkül semmilyen változás, semmilyen haladás nem elképzelhető.

Így volt ez 56-ban is. A pesti srácok mellett legyen szó most a pesti lányokról is.

Ez a kiállítás több lehetőséget is kínál is az 56-os hősök tisztelőinek. Hogy emlékezzenek, először is ezt. Emlékezzenek a nőkre, akik harcoltak, akik ápoltak, akik gondoztak, akik a maguk erejéből szolgálták a forradalom ügyét.

Hogy emlékezzünk a nőke, akik az utcai harcokban vesztették életüket. Hogy emlékezzünk arra a hat hősnőre, akiket a megtorlás során végeztek ki. Emlékezzünk arra a több ezer nőre, akik a forradalom vérbe fojtása után egy hónappal békésen tiltakoztak a megtorlások ellen.

És emlékezzünk azokra, akiknek forradalmi szerepvállalása évtizedekig tartó számkivetettséget hozott. Ez a kiállítás egy lehetőség, hogy belenézzünk a szemükbe. És hogy meglássuk ezekben a nőkben az 56-os forradalomnak azt az arcát, amiről Ottlik Géza írt oly szépen:

„Lássa meg az arcokat, vegye észre rajtuk (…)  a megkönnyebbült nyugalmat! Mert ez a döntő: nem bátor elszántság, nem hősies vakmerőség, hanem ez van a szemükben: a boldog megkönnyebbülés. Mennek együtt vagy külön, mély boldog nyugalommal neki a tankoknak, a rájuk célzott ágyúknak, gépfegyvereknek."

Igen, jó lenne meglelni ezeknek a nőknek a tekintetében, bármily módon gyötörte is őket a forradalmat eltörlő rezsim, ezt a boldog megkönnyebbülést, '56 igazi arcát. Azt, hogy nem volt, mert nem lehet drágább nekik sem, mint a forradalom napjaiban visszanyert méltóságuk.

És ebben, a visszanyert méltóságban feloldódik mindenfajta különbözőség. 56 hősnői is sokfélék voltak, pestiek és vidékiek, férjezettek és egyedülállók, munkások és értelmiségiek, szegények és jobb módúak.

Ahogy Bibó István írta: „a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása".

Talán éppen ez, az emberség és a bölcsesség, a visszanyert méltóság csodája teremti meg azt a közösséget, amelyet ünnepelnünk kell minden október 23-án.

És ebben reménykedtünk a másik október 23-án, 1989-ben is.

Reménykedtünk egy olyan köztársaság létrejöttében, amelyben visszanyerjük méltóságunkat, megleljük emberségünket, amely ily módon méltó 56 emlékéhez, és amely ekképpen szolgálja