Kevesen jártasak annyira a magyar kulturális életben, és kevesen ismerik úgy a kortárs művészeteket és művelőit, mint a Pulitzer-emlékdíjas Váradi Júlia.
Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseE-mailNyomtatásFacebookTwitter
Mindenkiben azt keresem, ami érdekes
2025. március 24.
Kevesen jártasak annyira a magyar kulturális életben, és kevesen ismerik úgy a kortárs művészeteket és művelőit, mint a Pulitzer-emlékdíjas Váradi Júlia.
A rádiós újságíró és riporter kétéves kora óta kerületünk lakója, azóta él ugyanabban a pasaréti házban, ahol annak idején szülei – az Ybl-díjas építész Preisich Gábor, Budapest díszpolgára és felesége, Lichter Rut – otthonra találtak. Preisich Gábor nevéhez fűződik egyebek mellett Nagy-Budapest végső terveinek kidolgozása, így lényegében az ő munkája nyomán nyerte el – hetvenöt évvel ezelőtt – a II. kerület mostani formáját.
– Családunk 1950 óta él a II. kerületben. Akkor kellett szüleimnek viharos gyorsasággal kiköltözni a XII. kerületi Varázs utcai lakásból, ahová szovjet tisztek költöztek be, és 48 órát adtak nekünk a távozásra – emlékezik vissza Váradi Júlia. – Az volt a szerencsénk, hogy Apukámnak, aki a háború után a Fővárosi Közmunkák Tanácsának egyik alapítója volt, és részt vett az újjáépítési munkákban, rálátása volt, hogy hol vannak üres lakások. Így talált rá a Rimanóczy Gyula tervezte Pasaréti úti, Bauhaus stílusú villára, amelynek tulajdonosa Amerikába emigrált, és amit időközben államosítottak, és – bérlőként – beköltözhetett anyámmal és három lányával.
Tényleg szerencsésen alakult az átköltözés, mert Pasarét egy különös atmoszférájú hely.
Van valami leírhatatlan vonzereje ennek a környéknek a természeti szépsége és az építészeti minősége okán is. Nagyon szeretünk itt élni, soha nem merült fel komolyan, hogy máshová költöznénk, legfeljebb csak úgy, mint a híres Örkény-egypercesben: „Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.”
Gyerekkori emlékei is ide kötődnek?
A Fenyves utcai iskolába jártam nyolc évig, ami két percre volt tőlünk, tehát mindig elkéstem. A szomszédban lakott a legjobb barátnőm, Julcsi, akivel együtt töltöttem a csoda szép gyermekéveket, és akivel rengeteget játszottunk. Az úttesten is nyugodtan lehetett játszani, mert akkoriban a mellékutcákban még szinte nem volt autóforgalom, ahol pedig most az orvosi rendelő van, ott egy kiserdő volt. Épp mostanában idéztem fel egy játékunkat, amiben több környékbeli gyerek is részt vett: kitaláltunk magunknak egy földrészt, ahol mindenkinek volt egy országa, amit kis zászlókkal meg is jelöltünk. Isteni játék volt, tavaszi, nyári napokon késő estig elvoltunk vele. Télen pedig szánkózni lehetett a kis meredek utcákon, ami azért volt veszélyes, mert rá lehetett csúszni a Pasaréti útra, ahol időnként jött az 5-ös busz. A szép emlékek mellett egy nagy ijedtségre is emlékszem. Szemben velünk a Riadó utca és a Hidász utca közötti terület a honvédséghez tartozott, ott volt a Petőfi laktanya. 1956 őszén egyszer csak csöngettek: magyar katonák jöttek fegyverrel, és azt követelték, hogy engedjük ki őket a teraszunkra. Onnan akartak átlőni a laktanyába, ahol azonban addigra már egyetlenegy katona sem volt – ezek pedig csúnyán káromkodva, hogy nincs kit lelőni, végül elmentek.
Hogyan indult a pályája? Gyerekkortól újságírónak készült?
Szociológus szerettem volna lenni, de kiderült, hogy nincs ilyen szak az egyetemen. Miután édesanyám német anyanyelvű volt, és a családban mindenki beszélt németül, német szakra mentem, ehhez választottam az angolt. Egy évet Halléban tanultam, majd visszajöttem, és az ELTE-n folytattam a tanulmányaimat. Közben nem tettem le arról, hogy szociológus legyek. Ötödévesként lehetőségem adódott, hogy részt vegyek egy kutatásban az akkor élő magyar írók helyzetéről. Nagyon izgalmas feladat volt, olyan írókhoz juthattam el, mint Jékely Zoltán, Tatay Sándor, Zelk Zoltán, és rettenetesen élveztem, hogy én kérdezhetek, és ők válaszolnak. Akkor döbbentem rá, hogy ez való igazán nekem, így amikor a Magyar Rádió meghirdette, hogy gyakornokokat keres, jelentkeztem. Egy komoly felvételit követően, amit a személyzeti osztály vezetője, Dés Magda (civilben Dés László édesanyja) irányított, bekerültem a rádióhoz, az úgynevezett stúdióba, ahol a kor kitűnő újságírói – Bölcs István, Ipper Pál, Kovalik Márta, Mester Ákos – tanították meg a pályakezdőknek a szakma csínját-bínját.
Kezdettől fogva kultúrával foglalkozott?
Eleinte gyerekirodalommal a Petőfi Rádiónál mint az Ifjúsági osztály irodalmi rovatának gyakornoka, majd az aktuális szerkesztőséghez kerültem, ami napi műsorokat készített: főleg kultúra volt a téma, de társadalmi, kultúrpolitikai kérdések is terítékre kerültek. Dolgoztam a középiskolásoknak szóló, egyszerre komoly és vicces Diáktarisznya című műsorban, azután a Táskarádióban, ami annyira népszerű volt, hogy vasárnap délután szinte kiüresedtek az utcák, mert mindenki az adást hallgatta. Hihetetlenül nagy dolog volt akkoriban a Magyar Rádiónál dolgozni, óriási renoméja volt az intézménynek.
A Táskarádiót akkor hagytam abba, amikor megszületett a kislányom, majd nemsokára megérkezett a húga is. Az ő születése után nem sokkal tértem vissza a rádióhoz a Segíthetünk? című fiataloknak szóló, betelefonálós, élő műsorral, aminek ötletgazdája, szerkesztője és műsorvezetője voltam. Nagyon szerettem ezt csinálni, sok-sok dokumentumműsor is készült a hozzánk érkező, sokszor megrázó történetekből, aminek során nem egyszer veszélyes helyzetekbe is keveredtem.
Ez már a Kossuth Rádióban volt?
A férjem kapott egy kutatási ösztöndíjat az Egyesült Államokban, így két évre odaköltözött a család, megszületett a harmadik lányunk, és csak a hazaérkezésem után mentem át a Kossuth Rádióba, ahol egy szakmailag csodálatos korszak kezdődött. A 168 óra és a Gondolat-jel című műsorokban dolgoztam, és – amiért külön is hálás vagyok a sorsnak – egészen közelről követhettem a rendszerváltás minden pillanatát. Tulajdonképpen a rádióban indult el a rendszerváltás, itt mondta ki először Pozsgay Imre akkori államminiszter, hogy ’56 népfelkelés volt. Már korábban is változott, lazult lassan a világ körülöttünk, és ezt figyelemmel kísérni rendkívül izgalmas volt. Értenünk kellett, hogy mi zajlik, új dolgokat tanulni, tudni, hogy hol a határ – ez volt újságírói pályafutásom legfontosabb korszaka. Nem tudom, jól csináltuk-e, de óriási élmény volt! Viszont amilyen eufórikus volt újságíróként megélni a változást, annyira megrázott bennünket, amikor 1994-ben a MIÉP-es Csúcs László akkori alelnök politikai okokból elbocsátott 129 rádióst, és ezzel gyakorlatilag lenullázta a Magyar Rádió addigi minőségét. Akkor lezárult egy korszak, ami már soha többé nem jött vissza.
Pár év múlva Önnek is mennie kellett…
2007-ben harminchat év munkaviszony után, teljesen váratlanul és mindenféle magyarázat nélkül elküldtek. Akkor úgy éreztem, ezt nem fogom túlélni, de szerencsére új lehetőség adódott a Klubrádiónál, ahol egy saját műsorral, a Dobszerda című portréműsorral jelentkeztem.
Azóta is hétről hétre érdekesnél érdekesebb emberekkel készít interjút.
Én nem az érdekes embereket keresem, hanem minden emberben megkeresem azt, ami érdekes. Kíváncsi vagyok a riportalanyokra, és nagy élményt jelent, ha megismerhetem és megismertethetem őket a hallgatósággal. A Dobszerda mellett péntekenként hallható a Café Péntek című műsorom, amivel rajta tarthatom az ujjam a mai magyar kulturális élet ütőerén. Fantasztikus dolgok történnek, ami engem mind nagyon érdekel, és boldoggá tesz, hogy foglalkozhatom velük.
Amikor elbocsátottak, már nem hittem abban, hogy létezik szabad rádiózás, de a Klubrádióban megtapasztalhattam, hogy mégis, és ez borzasztó nagy öröm számomra.
Nemcsak a műsorkészítőknek, a hallgatóknak is nagy öröm a szabad rádiózás.
A Klubrádió különösen szoros viszonyt ápol hallgatóságával. Van körülöttünk egy nagy „család”, ami nemcsak lelkileg jelent támogatást, hanem anyagilag is, hiszen állandóan fejünk felett lebeg Damoklész kardja. De a munkatársakban nagy az elszántság, hogy ne adjuk fel küldetésünket.
Jó ehhez a közösséghez tartozni – ahogy a II. kerület közösségéhez is.
Péter Zsuzsanna
