Erzsébetváros sűrűn beépített negyed, különleges, régi épületekkel, zegzugos körfolyosókkal, ódon lépcsőházakkal, apró belső kertekkel. A kerület zsúfolt, sok a turista, a házakban bérlakások tömege várja őket, ám mégis a legtöbb épületben ott a lélek. Egy lakó, aki ismeri háza történetét, építi a közösséget, szervezi a felújításokat, s nagyon szereti a házat, mely hazavárja. Tesz az élhetőbb lakókörnyezetért a küszöbön túl is. A nagy dolgok ugyanis kicsiben kezdődnek.
Ha úgy gondoljátok, itt a helye a ti szomszédotok, jó lelketek, házatok történetének, írjatok nekünk ide:
Névjegy: Damjanich utca 5.
A ház egyidős Budapesttel: 1873-ban épült Hauszmann Alajos tervei alapján Haliczky Béláné részére. (Hauszmann nevéhez 80 épület kötődik az országban, többi között a budavári palota átépítése és a New York palota is.) A Damjanich 5-re 1908-ban építtetett egy emeletet a következő tulajdonosa. Eredeti kialakítású a kapualja és a lépcsőháza, a bejárat felett díszes, báboskorlátos erkély található, ami formára faragott oszlopokból áll.
Minden rendezett háznak van egy gazdája. A Damjanich utca 5-ben háromról tudunk, akik szívükön viselik lakókörnyezetük sorsát. Horváth György az egyik legrégebbi lakó, kisgyermek volt 1958-ban, mikor ideköltöztek. A Rottenbiller utcai iskolás évek után karosszéria-lakatosnak tanult, dolgozott figuránsként és privát takarítóként, kajakozott és rajzolt, Buddhista főiskolára járt, meg szakácsképzőbe, de inkább feketeöves karate versenyző, majd edző lett Németországban. Némi kanyar után hazatért a családi otthonba, hogy közel 100 éves korukig ápolja szüleit.
Szomszédja, Marika csak tíz éve él a házban, lányával és unokáival. Franciát tanított Kárpátalján. Most nyugdíjas. Nem szeretné, hogy többet írjak róla, nem akar képen szerepelni. És emlékezzünk meg Attiláról is, az empatikus szomszédról, aki ahol tud, segít. Mivel éppen mindig segít valamit valakinek, őt nem sikerült elcsípni a beszélgetéshez.
Mindössze kilenc lakás van az egyszintes épületben. A csöngetésre kedves, barátságos férfi szalad ajtót nyitni, ő Attila, és invitál befelé, az udvarba, ahol Gyuri és Marika tevékenykednek. Gyönyörű, zöld oázis fogad: magnóliák, gesztenyefák, rengeteg növény, még fokhagyma is van a kertben. Marika folyamatosan dolgozik, gondozza a növényeket, szedi össze az elszáradt leveleket. Meséli, hogy évekkel ezelőtt visszabontották az egyik tűzfalukat és minden sitt ott maradt. Azóta is takarítja az udvart. Egy idő után elszállíttatott több mint 40 zsák szemetet. Nem bírta nézni. Legutóbb bébitujákat vásárolt, vagy százat, és azokat ültetgette ki az udvarba.
Gyuri az ezermester a közös portán: ennyi maradt a karosszériás tanulmányokból. Fát vág, tűzrakót épít és kukatárolót. Több kiülős teraszt alakított ki a földszinten, fedettet és nyitottat, virágokkal, szobrokkal és saját festményekkel dekorálta a pihenőhelyeket. Úgy érzem magam, mint Alice, mikor megérkezett Csodaországba. Ez az udvar a különleges lakóktól vált egyedivé. Van itt Buddha-szobor több is, játékmackók és műmadarak, színes forgók és függő lámpák. Van saját riasztó szirénájuk és mozgásérzékelő lámpa vigyázza nyugalmukat. Füstölő illata lengi be az udvart, kapok vörös teát, mézzel. Persze, hogy az egyik udvari szentélyben fogyasztjuk el.
Ahol a turisták szelfiznek
Gyuri megmutatja új büszkeségét, a Haydn-ivókutat is, amit saját kezével épített egy éven keresztül. „Itt csak pocsolya volt, meg rengeteg szúnyog a kerti csap körül, és gondoltam, építek egy ivókutat. Ajándékba a lakóknak.” Egy éven át dolgozott: tisztította a falbontásból mentett téglákat, burkolólapokat vett, kihozta lakásából a márványba applikált Haydn portrét, amit ajándékba kapott valamikor, csapot vásárolt és egy jóbaráttal közösen összerakták a kutat.
Ahogy Marika és Gyuri mesélik: míg a földszinten lakók a házban élnek, az emeletiek kiadják a lakásukat. Jönnek-mennek a bérlők, turisták. S bár ők néhányan csodát tettek itt kétkezi munkával az évek alatt, az elismerés hiányzik. Aki üzletnek tekinti a lakását, sosem érzi magáénak a házat, nem érdekli sem a kút, sem a rengeteg növény. „A külföldiek itt szelfizgetnek az udvarban és mondják, hogy öröm itt lenni, és jó önöknek, hogy ilyen helyen laknak, a tulajdonostársak nem igazán értékelik ezt a munkát” – mondja Gyuri és Marika is csak sóhajtozik: „Pedig Attila még a külföldiek szemetét is átválogatja, mert máshogy nem viszik el a szelektívesek, csak ha minden a helyére kerül.”
A beszélgetés végén megkérdeztem, hogy milyen pályázati forrásból szépül az udvaruk, s legnagyobb meglepetésemre visszakérdeztek: „Milyen pályázat? Miért, van ilyen? Saját pénzünkből csináltunk mindent, egyedül a lakatosnak fizettünk a kukatároló összeszereléséért a közös költségből” – mondják a ház gazdái.
A Damjanich utca 5-nek három jó gazdája is van: Marika, Gyuri és Attila.
Talán most valaki felfigyel rájuk.
Megérdemelnék.
Van pályázat!
Szeptember 15-ig lehet pályázni társasházaknak a belső udvar szépítésére, növényesítésre.
