54 éve üzemel a Népszínház utcában a Rávisz Trió híradástechnikai szerviz. Tulajdonosa, Horváth László rádió-tévé műszerész az 1971-es nyitás óta dolgozik a kis műhelyben, amely mára az egyetlen hírmondója a hajdan 13 fővárosi boltból álló hálózatnak.
A Népszínház utcában a Rávisz Trió hifi szerviz portáljának láttán nem feltétlenül az jut az ember eszébe elsőre, hogy volt itt olyan, hogy rendszerváltás. Már-már (kis)ipari műemléknek tűnhet a 80-as, 90-es évekből megmaradt kirakat, de maguk a feliratok, a tipográfia és a szövegek is egy olyan időbe röpítenek el, amikor még az egyik legnagyobb buli volt az ilyen műhelyek számára a nyugatról hozott/csempészett rádiók URH-sávjának keleti szabványra való áthangolása (azaz kétnormásítása).
A tulajdonos Horváth László két társával 1991-ben vált ki a Ráviszból (a szocializmusból ismerősen csengő Rádió és Villamossági Szolgálat rövid neve volt ez), és ment át „maszekba”, két éve egyedül viszi a boltot. Ezekben az években volt az egyik leggyakoribb munkájuk a fent említett URH-áthangolás.
Kellett is valamilyen tevékenység, amely kompenzálta az ebben az időben visszaeső forgalmat: „a munkamennyiség csökkent, mert az volt a szlogen, hogy ne csináltasd meg azt, ami elromlott, inkább vegyél újat, részletre. Az első részletet csak a következő hónapban kellett fizetni, a javításnál ez olcsóbb megoldásnak tűnt” – meséli László. A tendencia azóta sem fordult meg, a kis szerviznek mégis vannak kuncsaftjai: „1990-ben 13 Rávisz-szerviz volt Pesten, ma szinte csak én vagyok egyedül, az emberek nem tudnak hol javíttatni, úgyhogy van forgalmam, még ha a kuncsaftköröm velem együtt öregszik is.”
Az 54 év alatt hatalmas változáson ment keresztül a híradástechnika, nagyjából 20 éve bejöttek a lapos, azaz a LED- és LCD-tévék. A kérdésre, hogyan tudja lekövetni a technológiai változásokat, Horváth így válaszol: „minden a miniatürizálás irányába halad, én még cipeltem a 20-30 kilós tévéket a harmadikra. Ezek a tévék már mások, könnyűek, de hát ez is csak elektronika, árammal működik, megjavítjuk, és kész.”
Tapasztalata szerint 30-40 éve tartósabbak voltak a műszaki cikkek: „jobban figyeltek a minőségre, alaposabbak voltak, mert kevesebbet gyártottak. Amikor gyerek voltam, a Duna nevű fekete-fehér tévé 5-6000 forintba került, ami tekintélyes summa volt, kevesen is engedhették meg maguknak, de cserébe 20-30 évig működtek. Akkor még, ha valaki vett egy tévét, 15 szomszéd jött át nézni.”
A szervizbe naponta 7-8-an térnek be, de nyugdíjasként Horváth célja nyilván nem a profitmaximalizálás:
„folytatom a munkát, az ember, ha csak otthon ül, leépül, ez pedig elég jó agytorna”.
A kis üzlet fiókjaiból, polcairól, szekrényeiből megszámlálhatatlan tömegű kapcsoló, panel, megszakító, fogaskerék, elektroncső, tranzisztor figyel, eszközök, célszerszámok lógnak mindenfelől és minden mennyiségben, van olyan azonban, amikor a forrasztópáka rövidnek bizonyul:
„a múltkor egy vibrátort hozott le egy hölgy a legnagyobb nyugalommal, de olyan páka nincs, ami abba leérne. Felhevítettem tehát egy jó hosszú csillagcsavarhúzót, úgy sikerült a forrasztást megcsinálni.”
Vannak visszatérő problémák: „régen mindig azzal jöttek, hogy alakítsam át a fekete-fehér tévét színesre. Mondom, rendben, veszünk egy színeset, és belerakjuk a régi dobozába, de mondja, hogy az úgy nem jó. Vagy mostanában az van, hogy behozzák a betört kijelzőjű lapos tévét, mert, ugye, lelökte a macska – én persze tudom, hogy egy családi veszekedés miatt vágták bele a távirányítót. Mondom, hogy a kijelzőcsere olyan drága, hogy inkább megéri új tévét venni, de csak erősködik. Ilyenkor nem tudom, hogy melyik szót nem értik” – nevet Horváth, aki egyébként jól érzi magát a Népszínház utcában:
„semmi nem változott, mondják, hogy balhés környék, de ez nem igaz, én mindenkivel jól megvagyok”.
Ne dobjon ki ön sem tehát semmilyen elektromos eszközt, mielőtt meg ne mutatta volna Horváth Lászlónak valamelyik hétköznap 9 és 15 óra között!
